J. D. Salinger: The Catcher in the Rye

Hosszabb kihagyás után most egy lényegében klasszikussal térnék vissza, ami nem más, mint a Zabhegyező. Úgy vettem észre, hogy ezzel a könyvvel kapcsolatban teljesen szélsőségesek a reakciók: vagy szeretik vagy utálják az emberek. Én éreztem, hogy a könyv kedvelői közé fogok tartozni, és valóban így is lett; a vége egészen katartikus volt számomra.

A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el.

Salinger regénye nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.

Nem tudom, hogy milyen átok ül moly.hu-n a könyv oldalán, de háromszor próbáltam megnyitni, és mindháromszor összeomlott a böngészőm... Na mindegy. :D

VIGYÁZAT!

Lehet, hogy a bejegyzésben spoilerekkel találkozhatsz. Igyekszem mellőzni, de nem ígérek semmit, így már az elején szólok, hogy aki még nem olvasta, az legyen óvatos.

Ebben a könyvben igazából nem nagyon történik semmi felkavaró, semmi extravagáns, mégis annyi minden van benne. Holden fejébe látunk bele, akit ismét kirúgtak a suliból, és kb. semmi terve nincs a jövőre nézve. Az egyik kedvenc részem az, amikor a húga, Phoebe megkérdezi tőle, hogy van-e egyáltalán valami, amit szeret, vagy valami, amivé válni szeretne. Holden pedig küzd, gondolkodik, de jóformán képtelen választ adni a kérdésre, és szerintem mindannyian érzünk így időnként, én legalábbis nagyon együtt tudok most érezni a fiúval.

Holden állandóan panaszkodik, a környezetében a húgán, és néhai testvérén, Allie-n kívül nem nagyon akad ember, akit képes lenne elviselni. A könyv leggyakoribb szavai talán a phony (hamis, hazug, ma azt mondjuk erre, hogy fake), a depressed, az "it killed me" és ennek mindenféle variációja. És igen, ilyenkor belegondoltam, hogy mennyi ilyen fake ember mászkál közöttünk, akik teljesen másnak mutatják magukat, és hogy én sem akarok ilyen lenni, és valamilyen szinten mégis az vagyok, ez pedig kicsit tényleg dühítő.

Szeretem Holden karakterét, mert hibázik. Egyáltalán nem tökéletes, és nem a Jó döntéseket hozza meg, mint sokszor a regények főhősei, hanem önfejű, butaságokat csinál, és bolond tervei vannak, épp ettől válik valóságosabbá, könnyebb azonosulni vele.

Összességében tehát köszönöm, Holden, hogy egy kicsit magamra találhattam benned.

9/10