Cassandra Clare: Hamuváros (A Végzet Ereklyéi 2.)

Fura volt ez a regény. Vagy egy hónapja olvastam, emlékszem, egy nap alatt átrágtam magam az egészen, mert mindenképpen el akartam jutni ahhoz a részhez, ahol végre lelepleződik az a bizonyos hazugság. Azt hittem, ebben a részben végre felébred Clary anyukája, és kitálal. Hát... Tévedtem.

Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat – főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz – ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Forrás: moly.hu

VIGYÁZAT!

Lehet, hogy a bejegyzésben spoilerekkel találkozhatsz. Igyekszem mellőzni, de nem ígérek semmit, így már az elején szólok, hogy aki még nem olvasta, az legyen óvatos.

Rögtön az elején furcsa fordulatot vesznek az események: (spoiler!) Clary és Simon összejönnek (spoiler vége). Bizony. Én imáááádom Simont, mert egy végtelenül aranyos, szerethető, okos, vicces srác (meg Robert Sheehan). Na meg azért az ő szerelme Clary iránt sokkal hitelesebb is, mármint ismerik egymást gyerekkoruk óta, annyi idő alatt nem nehéz beleszeretni valakibe. Ezzel szemben Jace meg Clary szerelme egy hirtelen fellángolásnak tűnik, ami egyik pillanatról a másikra, lényegében első pillantásra születik. De azért Simon nagy szerelme is csak tiniszerelemnek tűnik ezzel az Isabelle iránti érdeklődéssel, meg aztán a Mayával való kapcsolatát nézve... De azért (spoiler!) az az első csók Claryvel (spoiler vége), az nagyon váratlan, édes és furcsa volt, én álmomban sem hittem volna, hogy megtörténik, nemhogy ilyen hamar. A kapcsolatuk viszont kicsit értelmetlennek, komolytalannak tűnt végig... Na meg ami a tündéreknél történt...

Óigen. :D

Ha már Simonnál tartunk, ami vele történt, az nekem nagyon tetszett. A Csontváros filmváltozatában sajnos már erre is elég nyilvánvaló utalást láthattunk, szóval engem személy szerint egyáltalán nem lepett meg ez az egész. De nagyon érdekes, ahogy a fiú megváltozik szép lassan (?), meg ahogy Clary is máshogy látja őt. Awh, de akármennyire is édes, én is Jace-t választanám. :') Humorát ebben a kötetben is szépen megcsillogtatta, amiért elismerésem az írónőnek. Viszont ez a hirtelen lett új képesség... Vagyis eddig is volt, csak eddig annyira nem láttuk... Annál kicsit húztam a számat, de mindegy, jó ez így is.

Az egyik legérdekesebb rész számomra az volt, amikor (spoiler!) a Csontváros elpusztult, és ahogyan meghaltak a Testvérek. Sikítanak. A némák (spoiler vége). Ez egy annyira erőteljes kép volt a fejemben, hogy teljesen elhűltem. Nem tudom, más előtt is ennyire borzasztóan jelent-e ez meg, számomra mindenesetre emlékezetes volt.

A történet fő szála, Valentine ténykedései a fő cél érdekében elég kiszámíthatóak, és itt egy icipicit csalódtam is a könyvben, mert innentől kezdve világos volt, hogy Claryék meg fogják állítani, és a végén minden happy lesz. A kötet végén a hajós jelenetet is próbáltam élvezni, mert annyira nem volt rossz, sőt, csak nem is tudom, nem szeretem túlzottan a csatajeleneteket. Imogen jelenete itt szép volt (aki amúgy a történetben végig Umbridge-ra emlékeztetett), Clary meg Valentine is izgi volt együtt, meg jól elharcolgatott mindenki. De a kedvenc részem itt mégis az volt, amikor (spoiler!) Jace adott a véréből Simonnak. Megijedtem, amikor Valentine megölte Simont, egy pár percig még el is hittem, hogy most tényleg vége, és teljesen le voltam taglózva (spoiler vége). Huh, kegyetlen érzés volt. Aztán amikor jött Jace... És amit mondott Jace... Te jó ég, imádtam, tátott szájjal, csillogó szemmel olvastam. És akkor az még eszembe se jutott, hogy annak a vérnek milyen következményei lehetnek...

Nos, mit is mondhatnék még? Imogen fafejűsége szörnyen idegesített, legszívesebben megfejeltem volna a falat, Magnus iszonyat jóarc, Clary továbbra sem a szívem csücske, kissé lapos főhősnő, Jace meg... Ahw. A történet tehát ezúttal is nagyon fordulatos volt, és a sok megválaszolatlan kérdés, idegesítő helyzet (Jace + Clary, Clary anyja) rákényszeríti az olvasót, hogy hozzáfogjon a harmadik kötethez is. Így hát, aki már az elsőt elolvasta, ne hagyja abba, megéri folytatni.

7/10