Veronica Roth: A lázadó (Divergent 2.)

Ahogyan azt mondtam egy héttel ezelőtt, ezen a héten sort kerítek a második kötet elolvasására, és ez meg is történt, mindössze másfél nap alatt. Valahol azt olvastam, hogy ez a rész sokkal jobban van megírva, mint az első, és kevesebb baki van benne, meg az első néhány bakijára is kapunk magyarázatot. Végül is igaz.

Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz - vagy akár meg is semmisülhetsz.

Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei - Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit - és önmagát -, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

VIGYÁZAT!

Lehet, hogy a bejegyzésben spoilerekkel találkozhatsz. Igyekszem mellőzni, de nem ígérek semmit, így már az elején szólok, hogy aki még nem olvasta, az legyen óvatos.

Nem túl sokatmondó ez a fülszöveg... Tehát a lényeg az, hogy háború van, Triséknek egyik csoporttól a másikhoz kell vándorolniuk, életben kell maradniuk, meg ilyesmi. A történet borzasztó eseménydús, nincs olyan fejezet, amiben ne történne valami, ugyanakkor most az érzelmekre is nagyobb hangsúlyt fektetett az írónő. Az első dolog, amit le kell szögeznem: imádom a borítóját. Annyira szép ez a zöld szín, hogy az nem igaz. Persze lehet, hogy kicsit elfogult vagyok, mert ez a kedvenc színem... De akkor is. :D

Ott folytatódik tehát a történet, ahol abbamaradt, a szereplők azonban csak most kezdik érezni a történtek súlyát, legalábbis egyesek, egészen konkrétan Tris. Amikor szembesültem vele, hogy mennyire depressziós lett meg mennyire érzékeny, megjelent lelki szemeim előtt Tvájlájt Bella a New Moonban, ahogy agyhalottként végighaldokolja az egész kötetet, és egy picit megijedtem, hogy mi van, ha Tris is ilyen emberi hulladékká válik... de csak majdnem. Na jó, azért közte meg Bella között mérföldes szakadék van, bár az is igaz, hogy egyiküknek sem sikerült belopnia magát a szívembe. Mindegy. Tetszett, hogy Trisnél a (spoiler!) Will-lel történt incidens után kialakult egy kis PTSD, ezek az alkalmankénti öngyilkos merényletei is egész jól átjöttek, és a végén az érzelmei kimutatása is szépen lett adagolva, nem lett a kelleténél csöpögősebb. (spoiler vége) Összességében tehát elégedett vagyok azzal, amit az írónő művelt vele ebben a kötetben, az is tök szép megoldás volt, amikor (spoiler!) a kivégzése előtti pillanatokban rádöbben, hogy élni akar. (spoiler vége)

Négyest most (is) kissé laposnak éreztem, laposabbnak, mint az első részben, bár ennek az is az oka, hogy nagyon előtérbe kerültek a Trisben játszódó dolgok. Az apjával való viszonya, hmm, nem tudom, mondanám, hogy kicsit el van túlozva, de igazából engem (spoiler! - igen, ehhez is rakok inkább egy figyelmeztetést :D) sosem vert senki (spoiler vége), így ki tudja (meg merem kockáztatni, hogy az írónőt se). Evelyn pedig... Blöe. Utálom. És ez jó. Ami a többieket illeti: Christina oké volt, Cara, és amiket tett, az tetszett, Uriah-t imádom (!!!), Lynn karakterfejlődése (vagy inkább kibontakozása) jóóó volt, főleg az utolsó dolog, amit megtudunk róla. Lehet, hogy ez egy kis felesleges szál, de nekem tetszett. :)

Eric, hát... Nem tudok mit hozzáfűzni, egész jól meg lett oldva. Jeanine kirohanása érdekes volt, ennek fényében sikerült kicsit átértékelnem a karakterét, bár ez sem mentség... Torira nagyon dühös lettem, de végül is ezt kellett tennie, kész. Ami nagyon, de tényleg nagyon tetszett, az Peter volt. Az előző részben még egy utálatos kis szemétnek láttam csak, aki aljas és kegyetlen, most viszont... Nem mondom, hogy teljes pálfordulás történt, és imádom, de az ő személye kapott egy új árnyalatot (vagy többet), és sikerült jobban megértenem. Talán az egész trilógia egyik legnagyobb tanulsága az, hogy semmi sem fekete-fehér. Ugyebár ha csak Calebre gondolunk... Ó, kár, hogy egy booktuber videójában pont belefutottam ebbe a spoilerbe. Meh.

Nevess csak, nevess... :D

Az is érdekes volt, hogy végigjártuk a csoportokat, és ahogy Tris magának is megjegyzi, mindegyiknél levont valamilyen konklúziót. Szerintem épp annyira pillanthattunk be a csoportok életébe és működésébe, amennyire szükséges volt: a kíváncsiságot kielégítette, de nem vált túl sokká. Abba mondjuk bele tudnék kötni, hogy Trisék sokszor mozogtak meglepően észrevétlenül, sokszor szivárogtak be más csoportok tagjai közé úgy, hogy senki nem ismerte fel őket, holott azért ő is, meg mondjuk Négyes is elég jellegzetesek, mondhatni híresek minimum a Bátrak, a Műveltek és az Önfeláldozók között.

Az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor (spoiler!!!)három embert leugrani kényszerítenek a tetőről, és Trisnek döntenie kell. (spoiler vége) Ott nagyon erősen átjöttek az érzelmek, meg is lepődtem, szóval nagyon jó volt. A másik ilyen jelenet az volt, amikor (spoiler!) Tris kihajította a széket az Őszintéknél. (spoiler vége) Tetszett, még ha egy kicsit talán el is volt túlozva. Ahogy pedig el lett hintve az elején az a nagyon fontos információ... Szépen végig lett húzva az egész könyvön, fenntartották az érdeklődést, és azt hittem, hogy majd csak a harmadik kötetben derül ki, hogy az olvasó idegeit szétfeszítse a kíváncsiság, de - szerencsére - tévedtem, és már a könyv legvégén megtudunk mindent. Attól féltem, hogy csalódni fogok, és valami hülyeséget kapok a nagy várakozás végén, de - ismét csak szerencsére - teljesen rendben volt az egész, talán azt a részt kivéve, hogy (spoiler) "Edith Prior". (spoiler vége) Ez nekem klisés, de most mit lehet csinálni, ez van.

Összességében tehát az írónő szépen felhasználta az előző rész eseményeit, láthatunk karakterfejlődést, ami manapság sok könyvből hiányzik, és a végén kiderülő új infó fényében az egész társadalmukat más fényben látom. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a következő kötetben, amely valószínűleg április végén jelenik majd meg.

8/10