Pat Barker: Regeneration

Kötelező olvasmányként akadt a kezembe, bár meg kell hogy mondjam, sosem voltak negatív érzéseim a könyvek iránt csak azért, mert az iskolába kell elolvasnom őket. Sőt ezzel még csak jobban motivál, hiszen úgyis számon fogják kérni rajtam. Így aztán némi kíváncsisággal álltam neki, hamarosan pedig egyenesen faltam a könyvet.

1917 nyarán három angol költő is megfordult Craiglockhartban, a hadsereg idegszanatóriumában Edinburgh mellett. Közülük Robert Graves a legismertebb Magyarországon, de a másik kettő sem kevésbé nagy név az irodalomtörténetben: ma Wilfred Owen számít az első világháborús költőnemzedék legnagyobbjának, de Siegfried Sassoon sem csak arról nevezetes, hogy Owent felfedezte és halála után kiadatta verseit.

Sassoon a háborúban nemcsak költői hangjára talált rá, de ki is tüntette magát, ezért is keltett meghökkenést 1917 júliusában közzétett Nyilatkozata, melyben tiltakozott az értelmetlen és jogtalan mészárlássá fajuló háború folytatása ellen. Robert Gravestől is értesülünk az esetről hazájával szakító híres, magyarul is megjelent memoárja, az Isten hozzád, Anglia lapjain. Huszonkét éves fővel nem nézhette tétlenül, hogy barátja a vesztébe rohan, s a háta mögött kijárta Sassoonnak, hogy börtön helyett W. H. Rivers, a híres ideggyógyász (és kultúrantropológus) gyógykezelje Craiglockhartban. Rivers lelkiismereti gondja sem csekélység: mint orvosnak a gyógyítás a kötelessége, a teljes gyógyulás azonban azt jelenti: a páciens visszamehet a frontra harcolni és – könnyen lehet – meghalni. Orvos és betegek naponta konzultálnak, és e beszélgetésekből még nagyobb erővel kerekedik ki a háború minden borzalma, mintha a lövészárokban látnánk hőseinket. Sassoont elkeserítette Nyilatkozatának visszhangtalansága, de hogy mégsem maradt hatástalan, ez a regény is bizonyítja: trilógia kezdődik vele, valóság és oknyomozó képzelet külőnös elegye, melyért 1995-ben Booker-díjat kapott az 1943-ban született angol írónő, és amelyről a hadi témában igazán autentikus szerző, Joseph Heller azt nyilatkozta, hogy az első világháborúról jobb művet nem olvasott.

(forrás: moly.hu)

Számomra már ott kezdett érdekessé válni, hogy igaz történet(ek)en alapul. Craiglockhart tényleg létezett, csakúgy, mint Rivers, Owen, Graves és Sassoon is. Ez egyfajta különleges atmoszférát kölcsönöz minden könyvnek; az ember mintha jobban odafigyelne, hogy hátha észrevesz valami ismerős darabkát a történelemből, illetve jobban is elképzeli az adott helyzetet. Néha megálltam az olvasásban, és belegondoltam, hogy úristen, ez tényleg megtörténhetett, és ilyen tényleg létezik. Ez az a tipikus "futkos a hideg a hátamon" kategória. Több beteg történetét is megismerjük (pl. Burns-ét, ami talán az egyik legfelkavaróbb), és a korról is kapunk egy képet (pl. betekintünk a dolgozó nők világába, vagy mondjuk az elektrosokk kezelés), ami nagyon hitelessé teszi a könyvet. Szinte megelevenedik a történet, nagyon könnyű belefeledkezni.

A másik dolog, ami felkeltette a figyelmem, hogy lényegében szinte az egész történet egy idegszanatóriumban játszódik. Ez... Ez nekem maga a mennyország. :D Jó, ez most egy kicsit furán hangzott, de ki ne szeretne bepillantani mások fejébe, életébe, főleg, ha az ilyen eseménydús és tragikus? Engem mindig is jobban érdekelt az, hogy mi játszódik le odabent, mint az, hogy mi történik odakint. Itt pedig ráadásul az orvos, Rivers szemszögéből láthatjuk a történet nagy részét. Mintha kísérgetnénk őt egész nap a betegekhez, az irodájába...

Megszoktam már, hogy a csoporttársaim nagy része általában utálja az aktuális könyvet/novellát/akármit, amit olvasnunk kell, így most kicsit meglepődtem, amikor páran azt mondták, hogy "ez most legalább érdekes volt". (Bennem van valami perverz hajlam, úgy érzem, hogy imádjam az olyan kötelező olvasmányokat is, amiket mindenki utál. Hm.) De a tanár is meglepődött, amikor azt mondtam neki, hogy imádtam, és a másik két részét is el fogom olvasni. :D Ugyanis ez egy trilógia, a másik két része a The Eye in the Door és a The Ghost Road. Amennyire tudom, a második részben Prior válik a főszereplővé (akit amúgy nagyon szerettem), ennél többet viszont nem tudok, majd ha elolvastam. :3

Hogy valami negatívat is említsek, ööö... Így elsőre nem jut eszembe semmi. De ha jobban belegondolok, kb. a felénél-kétharmadánál egy icipicit unalmasabb volt, vagy csak túl sokáig olvastam egyhuzamban. Az élvezhetőségéből azonban nem tudott elvenni. Eddig ez az idei kedvenc kötelezőm. Ó, és elfelejtettem az elején említeni, de angolul olvastam, mint ahogy mostanában sok más könyvön is külföldiül rágom át magam. Nagyon szépséges idézeteket gyűjtöttem ki belőle, ezekből is látszik talán kicsit, hogy milyen éles kritikát kapunk néhol a háborúról és magáról a társadalomról is.

"They'd been trained to identify emotional repression as the essence of manliness. Men who broke down, or cried, or admitted to feeling fear, were sissies, weaklings, failures. Not men."

Összességében tehát számomra meghatározó élményt nyújtott ez a könyv, olyannyira, hogy a blogom címét is ez ihlette. Nem értem, nálunk miért nem olyan ismert; én legalábbis a létezéséről sem tudtam a Modern British Literature and Culture órámig. Valószínűleg hallani fogtok még tőlem az írónőről. :)

10/10