Sara Shepard: Pretty Little Liars

Nem vagyok egy kifejezetten csajos csaj, tehát pl. nem érdekelnek a márkás göncök, meg fiúbarátom is több van, mint lány, de bevallom, ennek a sorozatnak nagy rajongója vagyok. Az első rész után még mondjuk azt mondtam, hogy úúúúristen, én ebből nem bírok megnézni még egyet, de végülis pár hónappal később egy unalmas órámban folytattam, és onnantól kezdve abba se tudtam hagyni. Így aztán amikor az Ulpius-ház egyik könyvesboltjában megpillantottam a polcon 299 forintért, úgy gondoltam, miért is ne? A sorozat nagyon jó, talán ebben sem fogok csalódni, potom 300 forintért meg bőven megér egy próbát. Nos, lássuk, mi lett a vége.

Mindenkinek van valami szennyese – kiváltképp, ha az illető a gimis Spencer, Aria, Emily és Hanna.

Spencer a nővére fiúja után sóvárog. Aria az angoltanáráról fantáziál. Emily a fekete Mayába zúg bele. Hanna pedig ocsmány kis trükkök árán játssza a bombázót.

Ki hinné, hogy ezeknél súlyosabb titok is nyomhatja a lelküket? Pedig így áll a helyzet, mióta Alison barátnőjüknek váratlanul nyoma veszett.

Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy ismerem őket, mint a rossz pénzt. Tudom, miféle gaztetteket követtek el a múltban, és milyen velejükig romlottak ma. Egyetlen féltve őrzött, mocskos kis titkuk sem maradhat rejtve előttem. És most már előtted sem!

(Forrás: moly.hu)

Molyon nézegetve a hozzá tartozó értékeléseket észrevettem, hogy sokak borzalmasnak találták a borítóját. Nem mondom azt, hogy szerintem meseszép, mert hazudnék, de szerintem annyira nem szörnyű. Az a baba illik a történethez, a betűtípus szintén, egyedül talán a sárga szín az, ami fura... Viszont ahogy megnéztem, az eredeti angol nyelvű kiadás is ilyen, meg szinte az összes többi résznek is valamilyen rikító színt adtak, és nekem még mindig jobban tetszik így, mintha a sorozat szereplői néznének vissza a könyvről. Az annyira nem eredeti... Kivéve persze, ha Johnny Depp van a borítón. Az sosem baj. A színre visszatérve pedig, én megbékéltem vele hamar, legalább lesz valami, ami ékesíti a könyvespolcom (a legtöbb könyvem fekete, fehér, vagy valami más sötét szín...).

Ha már sikerült rögtön egy negatívummal kezdenem, akkor lássuk a többit is.

Könyv vs. sorozat. Nem akarok bővebben beszélni erről a részről, mert azzal órákat lehetne tölteni, meg a kettő teljesen más műfaj, nyilvánvalóan lesznek különbségek, de. Csak engem zavar, hogy a könyvben még a könyvtáros unokatestvérének a nagybátyjának a nevelt lányának a másodunokatestvérének az ikertestvérének is SZŐKE haja van? Oké, tudom, manapság mindenki festi a haját (én is), meg minden, de úristen. Én pl. Spencert imádom a sorozatban, ő a kedvenc, de szőke hajjal valahogy képtelen vagyok elképzelni. Ahogy Emilyt és Monát is. Na meg Emily családja... Ő nem egyke, és a szülei is mások, mint a sorozatban. Ezt viszont nem értem, minek kellett megváltoztatni.

Fordítás. Szerintem... kicsit fura. Túlságosan próbálkozott a fordító, hogy tinisre vegye a figurát. Ezek a "cső, csá, csövi, csákány" stb. köszönések igazából nagyrészt úgy hangzanak az angol szövegben, hogy "hey", ami lehetne egy sima "hali" vagy "szia" is. Nem csak a köszönésen látszik ez azonban, hanem egyszerű mondatoknál is. Maya szövege például nagyon "menőre" lett véve a magyarban, és ennél a kiragadott példánál Emily is kicsit több lelkesedést mutat a magyar szövegben:

‘Really? What do you play?’
‘Guitar,’ Maya said. ‘My dad taught me. My brother’s actually a lot better, but whatever.’
‘Wow,’ Emily said. ‘That’s cool.’

Ez a magyarban így hangzik:

- Valóban? Min játszol?
- Gitáron - felelte Maya. - Az öregem tanított rá. Nálunk ugyan a tesóm érti a csíziót. Ám legyen.
- Az anyját! - hüledezett Emily. - Ez csúcs!

Na, ugye értitek a csíziót? A fordítással nagyon sokat lehet változtatni a szövegen, akár az egész hangulatát, vagy a karakter személyiségét is át lehet alakítani. Ezt nem csak laikusként, kívülállóként mondom; én is fordítok már évek óta, még ha leginkább csak mangát is, de tudom, hogy akár egy-egy mondatnál is mennyit kell néha agyalni, hogy a lehető legjobban visszaadjam, amit az eredeti szöveg közölni akar. Jelen esetben viszont a fordító nekem kicsit olyan, mintha nem élne az adott közegben, amelynek a fordítást szánta. Én még fiúkat is ritkán hallok csákánnyal köszönni, nemhogy lányokat. Persze ez lehet, hogy csak itt, a drága jó Hajdúságban van így... Mindenesetre ezzel a tinik számára is fura, tiniknek szánt nyelvezettel kicsit el lett rontva az olvasásélmény. Szomorú vagyok.

Emelkedjünk mostmár felül ezeken a kellemetlenségeken, és nézzük a többit. Maga a tartalom sok meglepetést nem okozott, hiszen a sorozat egészen hűen dolgozza fel a könyvet. Most, hogy az elejéről olvashattam, oda is figyeltem minden aprócska részletre, minden egyes szereplőre, hátha észreveszek valami olyat, ami alapján közelebb juthatok A.-hez. Apropó A. Ismét a fordításhoz kell egy kicsit visszaugranom. Az még oké, ha mondjuk olyat látok, hogy "A.-nak" vagy "A.-tól", mert magyarban azt ejthetjük úgy, hogy [a] vagy [á], [é] helyett. (Tisztában vagyok vele, hogy ezek a hangok a fonetikai ábécében máshogy vannak jelölve, de azokat a jeleket nem mindenki ismeri.) Az viszont, amikor le van írva, hogy "Alinak"... Ali az [eli], meg [eliszon], nem pedig Ali (baba és a negyven rabló). Jól van, befejeztem a fröcsögést.

A történet tehát szépen fel van építve, egy-egy fejezetben általában egy-egy főszereplőnket láthatjuk, és ez kicsit fel is tudja csigázni az ember idegeit, amikor történik valami izgi valakivel, de aztán pár fejezetet várnia kell, hogy meg tudja, mi lesz ezután. Túl sokat nem haladunk előre a történetben, a könyv végén tartunk csak ott, hogy megtalálják Ali holttestét, de rengeteg információmorzsa el van szórva a fejezetekben. A visszaemlékezéseket különösen szeretem; nagyon érdekel Ali személyisége. Már az első könyvben is felvázolódnak alapvető problémák mindenki életében, kinek a családdal, kinek saját magával van gondja. Nekem személy szerint tetszik a regény felépítése, végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet.

Ami a terjedelmet illeti: elég hamar át tudja magát rágni rajta az ember, és bár majdnem 300 oldal, sokkal kevesebbnek tűnik. A fejezetek rövidek, bár ezzel nincs is baj, nem kell egy túlírt könyv, csak hogy tovább tartson elolvasni. Emellett úgyis van még jópár másik rész is, elég is ennyi esemény egy könyvbe. Összességében tehát a felsorolt negatívumok sem vontak le annyit a mű értékéből, hogy ne nevezhetném könnyed kis olvasmánynak, ami kikapcsolódásnak, és egy izgalmas, csajos történetnek tökéletes az őszi délutánokra. Hamarosan a többi résznek is nekiállok, a sorozat folytatásáig úgyis van még egy kis idő.

6/10