Cassandra Clare: Csontváros (A Végzet Ereklyéi 1.)
Bevallom, először utána kellett néznem molyon, hogy az első kötet melyik is, hiszen mindegyik valamilyen város, és a fejemben állandóan összekeveredik. Szóval elolvastam a Csontvárost (meg azóta a következő két részt is), meg hozzá még egy-két véleményt más bloggerektől (konkrétan EZT és EZT), majd próbáltam összegyúrni a gondolataimat egy kerek egésszé. Nem mondom azt, hogy ez teljes siker volt (a bejegyzéseim általában életre kelnek a kezem alatt, és sokszor nem az születik meg, amit elterveztem), de valami azért összejött. Egy valamire viszont azt hiszem, rájöttem ezzel a könyvsorozattal kapcsolatban: vagy utálod, vagy imádod, középút nem létezik.
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.
(forrás: moly.hu)
VIGYÁZAT!
Lehet, hogy a bejegyzésben spoilerekkel találkozhatsz. Igyekszem mellőzni, de nem ígérek semmit, így már az elején szólok, hogy aki még nem olvasta, az legyen óvatos.
Elkövettem egy óriási hibát az elején: előbb láttam a filmet, minthogy a könyvhöz hozzányúltam volna. Aki ismeri mindkettőt, tudja, hogy a film vége csöppet más, mint a könyvé, és egy óóóóriási spoilert is elejtenek benne (de miééért?), amire csak a harmadik könyvben derül fény. Innentől kezdve egyfolytában azon törtem a fejem, hogy hogyan lehetséges ez? Mi a magyarázat? Mi az igazság? Szinte őrjítő volt, komolyan mondom, egész álló nap ezen gondolkoztam. Talán ez is vitt előre a könyv olvasásában olyan gyorsan; egy hete sincs, hogy elkezdtem, de már a negyedik kötetbe fogok belevágni, amikor ezt a bejegyzést befejezem.
Adott egy teljesen új, vagy legalábbis annak tűnő világ, a titokzatos lakóival: vámpírok, vérfarkasok, tündérek, boszorkánymesterek... Eddig még nem is olyan szokatlan, sőt már-már klisés. Emlékszem, amikor meséltem egy ismerősömnek, hogy mit olvasok éppen, az volt a reakciója, hogy erről a témáról még mindig van bőr, amit le lehet húzni? Igaza van, hiszen az utóbbi években annyira népszerűvé vált ez a világ (főleg a vámpírosdi), hogy már külön könyvesboltot lehetne megtölteni csak a mostanában készült vámpírokról és vérfarkasokról szóló könyvekkel. Emiatt én is tartottam kicsit a könyvtől, hiszen annyira elcsépelt már ez az egész, hogy nagyon jól kell elmesélnie az írónak a történetet ahhoz, hogy az bármit is megmozdítson bennem. Új motívum is volt azonban a könyvben (már amennyire újnak lehet nevezni egy csapat démonvadászt), méghozzá az Árnyvadászok. A nevük nagyon jól hangzik, és ez a rúnás-"tetkós" dolog is tetszett, ilyennel még nem nagyon találkoztam egy könyvben sem.
Eleinte róluk azonban semmit nem tudunk, úgy csöppenünk bele az egész világba Claryvel és Simonnal együtt. Kicsit furcsálltam, hogy egyikük sem képed el túlságosan ezen az egész rejtett világosdin, vagy ha meg is teszik, akkor azt az események kavalkádja teljesen elnyomja. Ez a könyv egyik gyengepontja: nem hagy időt az olvasónak, hogy feldolgozza a történéseket, nem lehet igazán belelátni a szereplők lelkébe. Persze, látjuk, hogy kinek hogy alakul a szerelmi élete vagy a barátsága vagy ki mikor dühös, de ez igazából csak a felszín. Clary és Jace szerelme is kicsit elhamarkodottnak tűnik, de persze a későbbi könyvekben megtudjuk, hogy honnan is ered ez a mindent elsöprő vonzalom (bár ez is elég gagyi indok).
Esemény követ eseményt, nagyon pörgős a történet, és igazából mostanában annyi elmélkedős könyvet olvastam, hogy jól is esett már egy kis kikapcsolódás. Közben azért folyton járt az agyam, hogy most ebből mi lesz, miért van ez így, hogy lehet ez, de már olvastam is tovább, és szépen lassan kiderült. Meg kell hagyni, szerintem nagyon szépen adagolta az infókat Cassandra. A világról pl. mindig csak annyit tudtunk meg, amit Clary megkérdezett, vagy amit éppen valamelyik szereplő megtudott, és amit mondjuk én magam is megkérdeztem volna. Számomra nem volt minden annyira egyértelmű, hogy már az elején azt mondjam, úristen, ez az egész nagyon átlátszó, tudom, mi lesz a vége. Voltak benne szép csavarok, bár az a testvér dolog kicsit zavart (annyira azért nem, hogy ne vártam volna folyton azt, hogy egymásnak essenek).
 |
| Haha, ez annyira jellemző. |
Ha már itt tartunk, a szereplőkről is érdemes beszélni. Clary... Nos... Nem is tudom, igazából sok bajom nincs vele, de nem is a kedvencem. Unalmas karakter, legalábbis szerintem. Simonnal nagyon elfogult voltam, mert a filmben Robert Sheehan játssza, akit imádok, és szerintem illik is hozzá a karakter. Az viszont kicsit fura volt, amikor hatalmas szerelme ellenére rögtön elkezdte csorgatni a nyálát Isabelle után. Szerintem az ilyenek kicsit csökkentették az érzései hitelességét. Jaaaace. Úgy gondolom, ő a könyv egyik legmegosztóbb szereplője. Őt vagy imádja az ember, vagy utálja. Én az első könyvben nagyon szerettem, valahogy vonzódom az olyan bunkó pasikhoz, mint amilyen ő (azt szokták mondani, egy lány az apjához megy feleségül...). A humora meg aztán nagyon hasonlít az enyémhez, akár testvérek is lehetnénk... Persze csak úgy, mint ő és Clary. :) Clary anyukájáról is olvastam már olyan véleményt, hogy már megint egy gyenge nő karakter az anya, meg minden. Szerintem ő nem gyenge, sőt elég komoly döntést hozott azzal, hogy mindent eltitkolt a lánya elől. Az viszont kicsit idegesítő, hogy még a könyv végén sem ébred fel. Annyira aggódni se tudtam érte, mert bár Clary sokszor gondolt rá, valahogy nem sikerült együttérezni vele. Ez is elveszett az események között. Hodge szerintem már anélkül is gyanús lett volna, hogy látom a filmet; valahogy adta magát a történet, neki árulónak kellett lennie. Isabelle-t sosem szerettem meg úgy igazán, de nem is utáltam, az ő személyisége nekem nem állt teljesen össze. Alecben nagyon tetszett, hogy meleg, főleg, hogy Magnus Bane-t imádom; az viszont kicsit uncsi volt, hogy ha gáz volt, Magnus mindig ott termett. Ennél azért valami jobbat is ki lehetett volna találni. És a végére hagytam Valentine-t... Neki inkább külön bekezdést szentelek.
Amikor először felbukkant az alakja, de ő maga nem, rögtön Voldemort jutott eszembe. Nem tudtam akkoriban még semmit Cassandra Clare-ről és a Harry Potter mániájáról, egyszerűen csak olyan érzés volt, mint az első Harry Potter könyvet olvasni: Voldemort ott volt mindenütt, mindenhol beszéltek róla, és fura dolgok is történtek, de egyszer sem láttuk a könyv végéig. Valentine-nal ugyanez volt lényegében a helyzet; mindenki halottnak hitte, amíg hoppá, ki nem derült, hogy él. Az ő karaktere, pontosabban ez a hasonlóság kicsit csalódást okozott, és amikor megtudtam Valentine szándékait és a tiszta vér mániáját, akkor csak még jobban elszontyolodtam. A Kör pedig totál a Halálfalókra emlékeztetett. Egyébként anno, amikor a Harry Pottert olvastam, én is írni akartam egy hasonló történetet, és a "gonosz" szereplőt abban is Valentine-nak hívták volna. De természetesen ez csak véletlen. :)
Leírás csak annyi volt benne, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy elképzeljük a helyeket. Nem is bántam, mert őszintén szólva nem vagyok nagy rajongója a leírásoknak, szóljon az akár emberről, akár a tájról (szégyen, nem szégyen, A Gyűrűk Urában is átugráltam őket egy idő után). Jace arany fürtjeit, arany szemeit, és az alattuk lévő karikákat viszont rengetegszer "láthattuk"; ez kicsit a tvájlájtra emlékeztetett, ahol minden második oldalon volt egy bekezdés Edward szépségéről. Mindenesetre annyira nem volt szörnyű és csöpögős, mint az említett vámpírfiú esetében, de én úgy éreztem, mintha maga az írónő is szerelmes lett volna Jace-be (ami persze nem baj, csak na).
Huh, nem is gondoltam volna, hogy ennyi negatívumot fogok írni, mert amikor nekiláttam ennek a posztnak, még nagyon pozitívan láttam az egész könyvet. Az mondjuk tény, hogy az első kötet tetszett eddig a legkevésbé, a harmadik meg talán a legjobban... De kicsit összefolyik már, és nem tudom teljesen elválasztani őket egymástól. Az viszont nagyon is igaz, hogy nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ami ennyire magával ragadott volna. Szó szerint beszippantott, most is azon gondolkozok, vajon mi történik majd legközelebb. Még az Éhezők viadala sem volt rám ilyen hatással, talán az Eragon volt ehhez fogható az utóbbi években. Igazság szerint mióta a Harry Pottert olvastam, nagyon kritikus vagyok más könyvekkel, főleg az ilyen vámpíros-akármis témájúakkal. Azt olvastam legelőször, és hát valljuk be, elég erős kezdés volt. Azóta ugyanazt az élményt keresem, ugyanazt szeretném megélni egy könyv(sorozat) olvasása során, mint amit akkoriban, és Rowling zseniális világa után ért már jópár csalódás. Sok írónak egyszerűen nem tudom elhinni a szavait, nem olyan meggyőzőek, mint Rowling. Ez a sorozat azonban egész közel került ahhoz az őrjítő motoszkáláshoz a fejemben, amilyen érzés a HP könyvek olvasása volt, de még így is érzem, hogy ez is csak egy silányabb változata annak, amire igazán vágyom. Mindenesetre teljesen megértem, miért rajonganak annyian ezért a világért.
7/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése