Alexandra Bracken: The Darkest Minds (The Darkest Minds 1.)

Már azóta el akarom olvasni ezt a könyvet, mióta angolul megjelent, mert... hát, ránéztem a borítójára, és megtetszett. Még mindig tetszik. És most már azt is tudom, mi van a borítón belül. Az alábbi vélemény valószínűleg spoileres lesz, mert máshogy nem lehet a regényben történtekre reflektálni (és annyi minden történt, ó), úgyhogy aki nem olvasta, az vagy megelégszik annyival, hogy dióhéjban ez egy jó könyv, vagy a veszélyes életet választja, és elolvassa, amit írtam. Én szóltam.

Egy nap titokzatos betegség üti fel a fejét, mely a tizenéves gyerekeket támadja. A kór gyorsan terjed, és félelmetes pusztítást végez. Csak kevesen maradnak életben. Ám amikor kiderül, hogy a megmaradt fiatalok mellékhatásként különleges, de egyben veszélyes képességekkel rendelkeznek, megkezdődik a „rehabilitációs táborokba” gyűjtésük, ahol kutatók és orvosok dolgoznak azon, hogy a gyerekek újra egészségesek legyenek. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben megy, hisz az elnök fiát már meggyógyították. És bár a közvélemény úgy tudja, hogy ezeket a helyeket a gyerekek megmentésére hozták létre, valójában kegyetlen eszközökkel próbálják féken tartani őket. Ruby szintén túlélte a betegséget, így nála is megjelent egy képesség, amely talán mind közül a legveszélyesebb. És képtelenek uralni. Tízéves volt, mikor Thurmondba, a legkegyetlenebb táborba hurcolták. Az évek teltek, a napok egyformák voltak, és nem volt semmi remény, hogy egyszer majd kiszabadul Ám egy nap az egyik ápolónő segítségével sikerül elmenekülnie, de hamar kiderül, hogy a nőben sem bízhat, így egyedül kell boldogulnia. Útközben találkozik Liammel, Charlesszal és Suzuméval, akik szintén táborlakók voltak egy másik városban. Közösen indulnak el, hogy megtalálják East Rivert, ami a szóbeszéd szerint az egyetlen biztonságos menedéket jelentheti a szökött gyerekeknek. Az út során Ruby és Liam egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ám amikor elérik az East Rivert, kiderül, hogy semmi sem olyan, amilyennek látszik.

forrás: moly.hu

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én sok esetben nem olvasom el a könyvek fülszövegét. Egyrészt, mert lusta vagyok, másrészt meg, így egy csomó mindent lelőnék előre. Tehát amikor hozzákezdtem A sötét elmékhez, halvány fogalmam sem volt, miről fog szólni ez a könyv. Azt már az elején megállapítottam magamban, hogy a narráció stílusa tetszik, mert van benne egyfajta nyomottság, közömbösség, tompaság, és ezzel jól át tudja adni a helyzetek komolyságát és reménytelenségét. Ezt éreztem például az elején, amikor Rubyt még gyerekként látjuk, és szép lassan bekúszik a világba ez a betegség, és egyre kevesebb gyerek marad, és ezen a kiüresedett belső hangon halljuk, ahogy egy gyerek főhősünk szeme láttára hal szörnyet.

Ilyen zseniális jelenetekkel van tele a könyv, de persze pusztán a hangnem még nem elegendő ahhoz, hogy egy könyvből világsiker legyen (na jó, van, amikor ennél sokkal kevesebb is elég... khm). Az események nagyon pörögnek, de annyira, hogy 100 oldal után úgy éreztem, mintha már legalább háromszor ennyit olvastam volna, olyan sok minden történt. A narrátor nem emlékszem, hogy bármikor is monológokba kezdett volna a megváltozott világ ismertetéséről, hanem erre a célra mindig aktuális eseményeket vagy emlékeket használt (gondolok itt például arra, hogy amikor Rubyt és Martint kiszabadítják, és az úton hallunk a rádióban ezt-azt, amit aztán Cate meg is magyaráz kicsit, vagy arra, amikor Ruby a Thurmondban mindenhol Clancy képét látja, és megtudjuk róla, hogy a) ő az elnök fia, b) neki is voltak képességei, c) ő volt Thurmond első lakója, d) meggyógyult).

Érdekes még az is, hogy mennyi réteg, kor életébe bepillanthatunk a történet során: kezdünk Ruby normális családjától, a normális világban, ahol még csak kezdte felütni a fejét ez a szörnyűség. Aztán hirtelen átkerülünk a táborba, ahol teljesen más világ vár a gyerekekre, majd jön a szabadulás, de hamarosan kiderül, hogy ez sem jelenti azt, hogy megmenekültünk. Útrakelünk, és barátok vesznek körül, aztán megtudjuk, hogy egészen másfajta gyerekcsoportok is vannak, és hogy a táborok sem mind egyformák (nagyon át lehetett érezni, amikor Ruby ledöbben Liamék tapasztalatain). Végül vár minket az idillinek tűnő másik tábor, ahol csak gyerekek vannak, és a titokzatos Slip Kid az úr. Egyre bizonytalanabbá váltam olvasás közben, hiszen folyton az derült ki, hogy senkiben sem bízhatunk (még más, hasonló sorsú gyerekekben sem), és semmi sem az, aminek látszik. Ettől igazán árnyalttá vált a világ, és bennem is nőtt a feszültség és a gyanakvás.

Néha attól féltem, hogy unalmassá fog válni az adott helyzet, amiben vagyunk, ha túl sokáig foglalkozik vele az író, mert akármilyen izgalmas is egy ilyen tábor élete vagy az utazásuk a sok kalanddal vagy az idilli gyermekcsoport különös élete, egy idő után azért már igényli az ember a változatosságot. Szerencsére a szerző mindig megtalálta azt a pontot, amikor váltani kellett, így sosem kellett leraknom a könyvet, hogy pihentessem. Ugyanígy a szereplők is kezdtek hozzám nőni, még Ruby is, holott a főszereplőkkel mostanában sok gondom van. Liam szelíd és aranyos, reménykedő, szükség van rá egy ilyen helyen. Zu... végülis Zu. Cuki meg kicsi, tetszett, hogy tanulgat, bár azt nem gondoltam volna, hogy képes lelépni; azt hittem, jobban ragaszkodik majd kis hőseinkhez. Chubs meg egyenesen kedvenc lett a végére, és szerintem az övé az egyik legkidolgozottabb karakter. Eleinte idegesített ezzel az állandó elutasításával és gyanakvásával, de talán épp ettől vált ő az egyik legjózanabb, legokosabb és legvalóságosabb szereplővé. A végén pedig azt is láttuk, hogy ő is hibázhat - remélem, nem végzetes hiba volt.

Rubyra direkt külön bekezdést szánok, mert ő az, akibe a legjobban beleláthatunk, így őt lehet legjobban elemezgetni. Az elején oké volt a gyerekkori énje; nehéz gyerekek szemszögéből írni a világról. Aztán hirtelen megnőtt, a táborban nem nagyon beszélhetett, el volt zárva a külvilágtól, így sok mindenről lemaradt, nem fejlődhetett normálisan. Csakhogy, miután kikerül, nekem személy szerint túl normális a viselkedése. Az alatt a hat év alatt nem nagyon beszélhetett engedély nélkül, nem lehettek normális emberi kapcsolatai, nem reménykedhetett a családja viszontlátásában, rengeteg korlátozás és büntetés volt az életében, de ez mintha alig hagyott volna nyomot rajta, vagy legalábbis számomra kis mértékben. Nagyobb károkat vártam, na, kövezzetek meg érte. Az viszont tetszik, hogy viszonylag nagy belső fejlődésnek lehetünk tanúi a könyv eleje és vége között; láthatjuk, hogy milyen döntéseket kell meghoznia, és hogy ezek hogyan érintik őt, hogyan értékel át dolgokat, és végre nemcsak egy hősszerelmes, világmegmentő mártírhőslányt kapunk, aki csak feláldozza magát minden második fejezetben, mint egy robot.

Clancy a másik karakter, aki meglepett. Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy ő lesz a Slip Kid, hiába "találkoztunk" vele már a könyv első felében is. Én végig abban reménykedtem, hogy viszontlátjuk majd azt a gyereket, aki az elején a Thurmondba érkezéskor meg akarta menteni a többieket, mert azért nem volt semmi, amit csinált, Clancy viszont valóban logikusabb választás volt. Már az első perctől kezdve gyanús volt, és utána folyton azt vártam, hogy mikor leplezi már le saját magát. Ugyanakkor sokszor megkérdőjeleztem ebben magam, mert olyan oldalát ismerhettük meg, ami alapján tényleg annak tűnt néha, akinek mutatta magát, na meg a végén az a kis üzenet is... Mikor már leírnám magamban ilyennek vagy olyannak, hirtelen történik valami, ami teljesen megváltoztat mindent.

És ha már a fiúknál tartunk... Ez a mindenki gerjedjen Rubyra téma annyira idegesített. Oké, egy rakás tinifiúról beszélünk, akiknek egyrészt az egekben vannak épp a hormonjaik, másrészt meg nem nagyon látnak lányt közelről mostanában, de na, akkor is... Nekem ez kicsit erős volt. Meg az is fura volt, hogy mennyire szét tudott hullani az ország, és hogy mennyi mindent hagytak megtörténni az emberek (persze, félelem és hazugságok, értem én). És ez a képességes téma is problémás... Hiszen ilyen képességekkel, mint pl. mások irányítása, dolgok mozgatása, elektromosság piszkálása, stb. simán romba dönthették volna a táborokat, irányíthatták volna a felnőtteket, hogy hagyják őket békén, és a gyerekek uralhatnák azóta a világot. Ennek persze lehet az a magyarázata, hogy azért ők mégiscsak gyerekek, és egy gyerek (normál esetben) fél a felnőttektől, hiszen olyan világban éltek addig, amiben a felnőttek szava az, ami számít, és ők az authority, ami diktál, így meg nem természetes ellenszegülni. Viszont ha visszatérünk Rubyra, amikor 10 éves volt, meg még kisebb, és belegondolunk abba, hogy mi mire emlékszünk abból az időszakból, és miket csináltunk akkoriban, akkor erősen irreálisnak tartom, hogy mennyi konkrét információ megmaradt neki még 6+ évvel később is (gondolok itt Virginia államra és látványosságaira például). Ez eléggé túlzásnak tűnt, hiszen én annyi idősen világomat nem tudtam; olyasmiken gondolkodtam akkor, hogy mi lehet az a nyílászáró, mert nem jöttem rá, hogy az egy összetett szó, és sz-nek ejtettem az s-t és a z-t.

Összességében tetszett a könyv, mert a szereplők egész jók, a történet, a cselekmény nagyon jó és pörgős, de nem esik szét (bár fogalmam sincs, mi felé tartunk), a világ érdekes, a konfliktusok és drámai részek többé-kevésbé mélyek, nem minden kiszámítható, és a narráció is szép.

8/10