Michael Thomas Ford: Suicide Notes

Érdekesen hangzik, ugye? Én is így gondoltam, amikor rábukkantam tegnap Goodreads-en, főleg, hogy amúgy is nagyon érdekelnek az ilyen öngyilkosságos, mentális betegséges stb. történetek. Szerencsére nem is kellett csalódnom, tökéletes választás volt az olvasás éjszakájára (amit, khm, félig átaludtam, így csak ma fejeztem be a könyvet). Ti egyébként olvastatok valamit ezen a csodálatos éjszakán? :)

A történetről röviden: Jeff egy 15 éves srác, aki egyik nap a kórház pszichiátriai részlegén ébred, az őrültek között. Persze ő nem őrült, mégis hogy lenne az, biztosan csak félreértés az egész. Ő teljesen normális, nincs semmi problémája, eltekintve a bekötözött csuklóitól. Egy 45 napos programban kell részt vennie, amely során minden nap csoportos terápiára kell járnia a sok hasonló korú őrülttel, és az egyéni beszélgetéseket is el kell szenvednie a fura nevű fiatal agyturkásszal.

Jeff minden napját elmeséli nekünk, és hamarosan kiderül, hogy mindenki épp annyira normális, mint ő. Öngyilkossági kísérletének okát csak a történet végén tudjuk meg, hiszen Jeff is csak ekkorra válik képessé szembenézni a problémáival.

Bár én elektronikus formában olvastam, így a borítót is csak a neten láttam, de szerintem tökéletesen elég ehhez a könyvhöz. Nekem semlegesnek tűnik, sőt egy kicsit talán könnyednek is, és szerintem semmiképp sem illett volna hozzá valami szomorúbb, sötétebb változat. Ez így pont jó.

A történetről az elején azt hittem, hogy a szokásos "átlag-tini-dráma-vagyok-de-többet-akarok-jelenteni-ennél" dolog lesz: a srác bekerül a diliházba valami családi vagy szerelmi dolog miatt, ott majd dühös lesz, aztán szerelmes, aztán jobban, és kikerül. De... nem egészen. Megmondom őszintén, engem meglepett az író. Jó pár olyan esemény történt, amire abszolút nem számítottam, és ez nagyon jól esett, mert a mostanában olvasott könyveim... hát, kissé unalmasak, laposak voltak. Úgyhogy köszönöm az izgalmakat és a fordulatokat, Michael Thomas Ford, rám fért.

A karakterek. Nálam ez mindig kritikus pont, bár lehet, hogy csak nekem túl nagyok az igényeim. Nagyon sokat el tud venni egy könyv élvezhetőségéből, ha a szereplők nem "élnek", ha csak úgy vannak, eszközök, de valami hibádzik, amikor olvasás közben lepereg előttünk a történet. A főszereplő, Jeff alakjával nem volt különösebb probléma, talán azért sem, mert E/1-ben hangzott el az egész történet. Sokszor viszont elfelejtettem, hogy ő fiú, és mindig lányként jelent meg előttem, nem értem, miért, talán csak hozzászoktam, hogy a mai könyveknél olyan sokszor találkozunk női főszereplővel, talán csak épp túlságosan azonosultam vele. A stílusa pedig valamiért teljesen Holden Caulfieldet juttatja eszembe. Próbáljátok ki, olvassátok el a The Catcher in the Rye-t (természetesen angolul!), majd utána ezt a könyvet, és szerintem ti is érezni fogjátok... Nem tudom, ez az írótól mennyire volt tudatos, Jeff még talán a "phony" szót is használja egyszer vagy kétszer, ami tipikusan Holden szavajárása, de akár direkt volt, akár nem, én akkor is leborulok az író előtt, amiért ilyenre formálta Jeffet. Nagyon könnyen bele lehet bújni a bőrébe, mert egészen átlagos srác amúgy, szóval nagyon hasznosnak tartom azt az E/1. narrációt.

A többi szereplő is viszonylag érdekes volt, mármint hogyne lennének azok, hisz mind a pszichiátrián vannak. Sadie-t szerettem, Julietnél örültem, hogy a személyiségéből kicsit többet is láthatunk, Martha aranyos volt, tetszett a kapcsolata Jeffel. A doki karaktere is jó volt, tetszett, hogy az író megmutatott nekünk valamennyit a testbeszédéből is, ez is hozzáadott a személyiségéhez. Mivel a szereplők ilyen egész jóra sikeredtek, a tragédiákat is jól át lehetett érezni, amihez nem mellesleg a felvezetés is tökéletes volt.

Az író nagyon jól dolgozik a kisebb-nagyobb információ darabkákkal, jól adagolja őket, nem túl nyilvánvalóak, de azért nem is felejti el őket rögtön az ember. Alapvetően a mű tempója is nagyon jól el van találva: nincs elsietve, de azért nem is olyan vontatott, hogy minden második oldal után az ereit akarja vagdosni az olvasó. Bennem végig fenntartotta az érdeklődést, kíváncsi voltam, hogyan jutott Jeff (és a többiek) odáig, és mi lesz ezután. Örülök, hogy nem lett belőle az a tipikus nyálas-szerelmes tini dráma. Amiről még nem beszéltem, de fontos, és ennek kapcsán jutott eszembe, az a könyv stílusa. Tele van (ön)iróniával, szellemességgel, ugyanakkor imádtam azokat a képeket, gondolatokat, amik Jeff agyába beférkőztek (pl. a Föld levegőjéről). Szerettem olvasni a gondolatait, nagyon következetesen jöttek egymás után, és több ponton is nagyon humoros volt a többi szereplő viselkedése, beszéde is.

Mit is mondhatnék még? Rég olvastam már ilyen gyorsan könyvet, és nagyon örülök, hogy erre a kötetre rátaláltam. Bátran ajánlom azoknak is, akik ódzkodnak ettől a témától, és persze azoknak, akik úgy érzik, azonosulni tudnának a szereplőkkel, hiszen az olvasása közben mintha Jeffel együtt mi is kicsit jobban magunkra találnánk.

10/9