Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Ahwww, Kevinnn. Először a filmet láttam pár éve, és teljesen beleszerelmesedtem Ezra Miller Kevinjébe (alapból úgy bukkantam a filmre, hogy Ezra Miller rajongói korszakomat éltem éppen), amikor pedig megtudtam, hogy ebből könyv is van, természetes volt, hogy ezt én valamikor el fogom olvasni. Ez végre meg is történt karácsonykor.

Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt. 

Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.

A regény egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik.

forrás: moly.hu

Hol is kezdjem. A regény levelekből áll össze, amiket Eva a (spoiler!) már halott (spoiler vége) férjének ír a szörnyűségek után. Így egyszerre vagyunk a jelenben és a múltban is: hol Kevin gyerekkorába csöppenünk, hol pedig egy börtönlátogatás részeseivé válunk. Engem mindkettő borzasztóan érdekelt, hiszen, bár láttam a filmet, azt képtelenség a könyv nélkül megérteni, és így olvasás közben szépen helyére kerültek a darabok.

Végre egy poszt, amit telerakhatok Ezra Miller képekkel.

Talán furán fog hangzani, meg lehet, hogy páran ezután meg is akarnak majd kövezni, de én nagyon együtt tudtam érezni Evával. Én nem vagyok az a tipikus lány, aki ha meglát egy gyereket, akkor vérszemet kap, egy "Jajjjjj, milyen aranyos kislány!" csatakiáltással odarohan, és elkezdi babusgatni a lényt. Nem, nem, nem. Tőlem csak maradjanak távol ezek a teremtmények, mert én nem tudok mit kezdeni velük, nem tudom, mit akarnak tőlem. És valahogy úgy állok a gyermekvállaláshoz, mint Eva: ha már kezd az életem unalmassá válni, és lapoznom kell, akkor oké, kipróbálom, mi is olyan jó ebben. Én is valami olyan csodára várok, mint amire Eva várt Kevin születésekor, és ami nem jött el. Teljesen át tudom érezni.

Épp ezért esik kicsit rosszul nekem, amikor az olvasók Evát hibáztatják azért, hogy Kevin olyan lett, amilyen. Szerintem ez nem fair, mert Eva megtett mindent, amit csak tudott, és végül Kevin is mintha tudná, hogy ez így van, és mintha valami groteszk módon hálás is lenne ezekért a próbálkozásokért, és azért, hogy az anyja legalább annak látja, aki, és előtte sosem kellett színlelnie (épp ezért az egyik kedvenc részem volt az, amikor Kevinke megbetegedett). A könyv befejezése meg egyszerűen nagyon-nagyon-nagyon jó volt.

"There is no point. That's the point."

Hogy valami negatívumot is említsek, egyes részek kicsit talán hosszúra nyúltak. Gondolok itt például arra, amikor Kevin még nagyon kicsi volt, és fejezeteken át arról olvashatunk, hogy állandóan csak sírt. Itt többször is le kellett tennem a könyvet pihenni, mert akcióhoz szokott türelmetlen és kíváncsi lelkemnek túl unalmas volt ez a szakasz, az unalom meg frusztráló, de a végére annyira megszerettem a könyvet, hogy azt se bánnám, ha még lenne pár fejezet arról is, hogy Kevin aznap hány óra hány perckor mit és mennyit evett. Meg a legvégén így tűnt az egész olyan kerek egésznek; lehet, hogy ha azok a lényegtelennek tűnő részek kimaradtak volna, nem is állt volna össze így a történet.

10/10