Helen Fielding: Bridget Jones naplója

Nem nagyon írtam az elmúlt hetekben, mert eléggé lefoglalt a szakdogám meg ilyesmik, de azon most már túlvagyok, így más dolgokra is jut időm végre (?!). Nem tudtam eldönteni, melyik könyvről írjak először azok közül, amik a listámon szerepelnek, így aztán gondoltam elkezdek fentről lefelé haladni, az a legegyszerűbb. A Bridget Jones-ra meg amúgy sem árt ráhangolódnom, mert erről fogom írni a specializációs záródolgozatomat, eh.

Fogyókúrázni fogok (most már tényleg), hetente háromszor edzőterembe járok, leszokom a dohányzásról, a fényképeket albumba rakom, nem beszélek ki másokat a hátuk mögött, otthon is rendesen felöltözöm, megtanulom beprogramozni a videót, és végre rendes pasit kerítek magamnak.

Ismerős? Ha Ön, kedves Olvasó, még sohasem tett ilyen vagy ezekhez hasonló újévi fogadalmakat, akkor Ön egy szent, vagy férfi. Ha viszont érezte már úgy, hogy gyökeresen változtatnia kellene az életén, akkor számos közös vonása lehet e könyv hősnőjével, Bridget Jonesszal, akinek naplójából élete egy évének történetét ismerhetjük meg. Bridget túl van a harmincon, és legnagyobb bánatára még mindig „szingli”, vagyis nincs férjnél. Egy könyvkiadóban végez amolyan aktatologató munkát, és csak az tartja benne a lelket, hogy az asztalától állandóan láthatja az imádott férfit. Január elején a szülei baráti köre által rendezett újévi vigasság rémségein próbálja túltenni magát. Az effajta összejövetelek nem titkolt célja, hogy őt összehozzák a megfelelőnek ítélt fiatalemberrel, és rendszerint katasztrofálisan végződnek. Saját barátai – a harcos feminista Sharon; a kétgyerekes Magda, akit csal a férje; Jude, akinek a barátját mindenki utálja; a homoszexuális Tom – szintén ellátják különféle jó tanácsokkal az élet dolgait illetően, miközben néha maguk is látványosan melléfognak a saját szerelmi és egyéb ügyeikben. De mire újra eljön a szilveszter, sok mindenki életében sok minden megváltozik.

A könyv hihetetlen sikert aratott nem csak Angliában és Amerikában, hanem nálunk is, amit nem utolsósorban fergeteges humorának és a könyvből készült filmnek köszönhet. És valóban, Bridget naplóján minden nő szívből kacaghat – ki azért, mert ő nem ebben a cipőben jár, ki azért, mert nem csak ő jár ebben a cipőben. A férfiak is pompásan szórakozhatnak rajta, talán még tanulnak is belőle.

forrás: moly.hu

Igaz, hogy még csak zsenge 22 éves vagyok, de egy kicsit mégis úgy érzem, hogy aktuális már ez a regény (szomorú vagy sem), hiszen többé-kevésbé szingli vagyok, lassacskán a "karrieremet" is el kellene kezdnem, úgy igazán, ésatöbbi. Ugyanakkor Bridget mégsem volt képes elvarázsolni és időnként kifejezetten idegesítőnek is éreztem a karakterét (meg igazából mások karakterét is). Az első x oldalon nagyon szenvedtem, és legszívesebben földhöz vágtam volna a könyvet egy-egy Bridget-gondolat után, a végére viszont mégis beszippantott valamennyire a történet, és képes voltam elengedni ezeket a zavaró pontokat.

Na de mi is volt a baj? Egyrészt, ahogy említettem, nem szerettem a szereplőket. Különösen Bridget anyját nem (szörnyű nőszemély), de sokszor Bridgettől is a falra másztam a már-már irreális mértékű gyökérsége miatt. Komolyan, olyan kínos volt olvasni a szerencsétlenkedését, hogy egész érzelmi tortúrát kellett kiállnom a végéig; nem mindig jó ez. Emellett, nem tudom, hirtelen impulzustól vezérelve a könyvtárból kölcsönöztem ki, magyarul, és talán ez is csökkentette az olvasásélményt, mert fogalmazzunk úgy, hogy nem voltam egészen megelégedve a fordítás minőségével. A legnagyobb baj szerintem az volt vele, hogy a szlenges, köznyelvi kifejezésekkel nagyon vigyázni kell a fordítás során, mert borzasztó hamar elévülnek, és a magyar változat telistele volt ilyesmi szavakkal, ami így sok év után nagyon furcsán hangzott. Ebbe a témába nem akarok nagyon belemenni, mert a záródogámban is pont erről lesz szó, és még a végén meggyanúsítanak, hogy saját magamtól plagizáltam, úgyhogy a lényeg az, hogy a szókincs miatt sokszor húztam fel a szemöldököm, és a szemöldökhúzgálásba fektetett energiát az olvasásba fektetett mennyiségből kellett elvonnom, ergo... Értitek.

Persze azért voltak pillanatok, amikor nagyon meg is tudtam érteni Bridgetet. Ez az állandó küzdelem a kilókkal és a káros szenvedélyekkel, na meg az őrlődés és hullámvasút Daniel Cleaverrel (story of my life), ezek aztán nemcsak 30 körül aktuálisak. A hasonló tapasztalatok miatt tehát nem is tudtam elítélni Bridgetet (sok értékelésben ugyanis azt olvastam, hogy nem szerették az egész könyvet, mert B. akaratgyenge), inkább emberivé tették ezek a dolgok a karakterét. Ha meg már a szereplőknél tartunk, megint, akkor azt kell, hogy mondjam, én Danielt és Markot is bírtam. Danielt azért, mert, bár egy szemét alak, az ilyesfajta szemét alakoknak nehéz időnként ellenállni, mert tudják nagyon jól, hogy mit akarsz hallani, Markot meg azért, mert, jaj, nem tudom, miért. Az a ridegség, azok a bunkócska válaszok, valószínűleg én is rögtön megutálnám, annyira feldühítene, mindegy, milyen aranyos amúgy.És igazából kicsit furcsa is volt, hogy olyan keveset találkozunk vele a könyvben annak ellenére, hogy mi a végkifejlet.

És néhány szó a filmről is... Úgy vettem észre, hogy sokan sokkal jobban szeretik a könyvnél, de én ki nem állhatom. Az, ami a könyvben extrémen kínos volt, a filmben még háromszor annyira kínos lesz, és egyszerűen rosszul érzem magam, amikor megtörténik. Amúgy is jobban tetszett a könyv szerinti történet; a filmben ebből elvesznek, mást hozzáadnak (azt az ominózus bugyiban-utcán-futkározós jelenetet például szeretem mondjuk), de azért egy egész oké adaptációról van szó, csak ne kelljen többször látnom. Meg amúgy is van valami részecske bennem, ami imádja Colin Firth és Hugh Grant bácsikat, ez azért sokat segít.