Veronica Roth: A hűséges (Divergent 3.)

Hosszú hónapokig szenvedtem ezzel a könyvvel, mire sikerült a végére jutnom, nem vagyok tehát túlságosan megelégedve vele. Lássuk, miért.

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek. 

Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

forrás: moly.hu

VIGYÁZAT!

A bejegyzésben spoilerekkel találkozhatsz. Igyekszem mellőzni, de nem ígérek semmit, így már az elején szólok, hogy aki még nem olvasta, az legyen óvatos.

A második kötet ugyebár úgy ér véget, hogy a világ kitágul, kiderül, hogy nem "mi" vagyunk az egyetlenek, és hogy az egész valamiféle kísérlet része. Ez egy nagyon izgalmas lezárás volt, épp ezért úgy vettem kézbe az utolsó részt, hogy úristen, mi fog vajon most történni, átlépik a határt, és ismeretlen helyre mennek, ismeretlen emberekhez, és új dolgokat tudnak meg. A könyv elején persze még nem bosszankodtam, amiért olyan lassan indul be a cselekmény a hűségesekkel meg mittudomén már mivel, persze, kell a felvezetés, én vagyok a türelmetlen. Aztááán végre kijutottak! És bumm, semmi izgalom. A szereplők borzasztó hamar elfogadják az új helyzetet, új tudást, szerintem nem lett kihasználva a potenciál ebben az egészben.

Aztán az újabb lázadások. Mindenki lázad minden és mindenki ellen. Odamennek kis hőseink, és alig van fogalmuk bármiről is, de máris lázadnak minden ellen, szerintem ez kissé megalapozatlan. Nagyon komolyan vette magát a regény, de ilyen történet mellett az egész butaságnak, értelmetlennek hat. Ráadásul az is aláássa az egészet, hogy kb. így állt össze a könyv: olyan dolgok ismételgetése, szájbarágása, amit már eddig is tudtunk vagy nyilvánvaló, lázadás, és cél nélküli, már-már soft pornba csúszó jelenetek, amik aztán tényleg csak azért kerülhettek bele, hogy kiéhezett írónőnk kiélje vágyait. Ezeknek az elemeknek az ismétlődése borzasztó vontatottá és fárasztóvá tette számomra az olvasást, és ki lehetett volna hagyni mindet, bár akkor fele ilyen vastag se lenne a könyv.

A végkifejlet félig tetszett, félig nem, de lehetett rá számítani - legalább valami értelme is volt annak az idegesítő kétszemszöges narrációnak. Négyes szenvedése a semmiért megint csak... meh. A pár év múlva történő rész oké volt, elment egy lezárásnak. Azt meg megint nem értem, hogy ha egyszer az írónőnek magának is vannak testvérei, akkor a könyvekben hogy tud ennyire a valóságtól elrugaszkodó testvérkapcsolatot létrehozni? Nekem van egy öcsém, és egyáltalán nem tudtam azonosulni Tris érzéseivel a tesója iránt. Annyira valótlan és sablonos és felszínes volt - most komolyan, nekem se valami közeli a kapcsolatom az öcsémmel, de amiket Tris nem vett észre a sajátján... Meg az a gyűlölet, amit érzett iránta egyetlen történés (még ha komoly is) után... Uriah-t is sajnáltam, de úgy látszik, ettől az "én kőkemény írónő vagyok, és képes vagyok megölni akár a kedvenceiteket is, sőt..." attitűdtől jobban érezte magát Roth kisasszony...

Összességében tehát naaagyon nem vagyok megelégedve a könyvvel, átlag 30 oldalt voltam képes maximum egyhuzamban elolvasni, és többször is megfordult a fejemben, hogy hagyom inkább az egészet. Ami tetszett benne... ööö...

10/2 (Mert lehetne még ennél is rosszabb.)